2018-06-24

Hétköznapok elégiája - Balázs Sándor írása

Gábor Marianne emlékkiállítása

Hétköznapok elégiája - Balázs Sándor írása

Fülep Lajos említi egyik művészetfilozófiai feljegyzésében, hogy „A művészet továbbgondolt, továbbvitt – s valamilyen irányban mindig végig vitt világ.” Hogy egy életmű miképpen függ össze azzal a valósággal, amely életre hívta, s hogy milyen áttételek révén válhat artisztikus világgá – ennek sokféle példáját látni.
Czimbal Gyula fotóművész egyik fotóján, amelyet a XXXI. magyar sajtófotó pályázaton mutatott be, egy idős hölgy portréja látható. A fejportré nem valóságos táji vagy tárgyi közegbe ágyazódik, hanem képi absztrakcióba, a valóságosból képzett, felismerhetően festett képbe. Ez utóbbi természetesen fogadja be, csaknem elnyeli az előbbit: a portréfej a háttéri absztrakció részévé lesz, feloldódik benne.
Az arc felénk tekint, szemben a képi háttérből kibontakozó esernyős nőalakkal, valamint a tőle szokatlanul távol álló gyermekkel, akik csak hátukat mutatják. A szikár fej kissé előrebillen, mintha csak a feltűzött hajköteg tartaná. A szemöldökök enyhén, de feltűnően, látványosan felugranak, a szemhéjak meg éppen hogy mintha leesnének: az élesen kitekintő szemekben nyernek támasztékot. S ezek messzire nyújtóznak. Gábor Marianne, a portréalany mintha mondana valamit, de éppen csak résnyire nyitja meg ajkait. Az arc egésze egyszerre állít és kérdez. Mégis! De hogyan?

A portréalany mögött feltűnő kép a művész egyik munkája: Óriás esernyő alatt. A nő, feje fölött esernyővel, s a gyermek, továbbá egy hasonlóképpen távol álló másik gyermek, valamint egy kutya Gábor Marianne alakjának takarásában: mindannyian korlát előtt állnak. Előttük sűrűnek, átláthatatlannak, de néhol mégis áttetszőnek tűnik a Semmi. Például a festett kép tetején, éppen az esernyős nőalak vonalában: a gomolygásba rejtve, kimondatlan, ködösen valami fejforma bontakozik, nyílik meg. A fotón e mozzanat nem látható, Czimbal kompozíciója nélküle is teljes. Megtalált, eljegyzett fotólelemény.
Gábor Marianne életműve viszont e kép ismerete, teljes látványa nélkül feltétlenül szegényesebb volna. Furcsamód az esernyő (védernyő!) csak a nőalakot fedi, holott…És éppen ezért: miért is volna óriás? Csakis úgy és akkor, ha az esernyő sokkalta nagyobb, mert más valami, mint amit a kép egészen nyilvánvalóan jelez. A kicsi esernyő valójában nagy, valóban óriás (noha láthatóan kicsi), hiszen maga az enyhén kitáruló égbolton megnyíló „gazda” teremtő és megtartó szándéka, akarata. Antropomorf módon persze csak a róla való megemlékezés, vagy egyszerűen a foszlékony emberi emlékezet.
A Jászi Galéria vendéghelyen, a Széphárom Galériában rendezett Gábor Marianne tárlata immár a második alkalom, hogy a kissé elfeledett vagy még inkább fel nem ismert, noha jelentős festői világra irányítsa a figyelmet. Jelen tárlat, amely az életmű csaknem minden periódusából szemezget, noha az utolsó két évtizedből nem – tisztelgő emlékkiállítás a néhány éve elhunyt festőművész előtt. Három térben – léptékében és jellegében – három különböző típusú mű-együttes jelenik meg. Az emeleti blokkban kisebb rajzok és akvarellek, javarészt vegyes technikai kivitelezésben, a két földszintiben pedig az életmű inkább ismert darabjai: alak- és fejportrék, tájképek, néhány helyzetkép, életkép. Képek a hétköznapokból, de nem csupán a szokványosan, így szinte észrevétlen megéltekből, hanem a kivételesekből, a kiélezettekből is.
A kiállítási anyag reprezentatív és meggyőző, noha olykor szinte eszköztelen, a minimalizmust súroló, bármiféle kategóriát csak erőltetetten viselő festészetet mutat. Talán éppen ezért e tárlaton furcsamód nem a frekventált, jelentős gyűjteményekben szereplő műtípusok keltenek erősebb figyelmet, inkább a jelentéktelenebbnek tűnők összessége révén kirajzolódó szemlélet, alkotói metódus nyomán létrejött alkotások.
S. Nagy Katalin, a kiállítás rendező kurátora, Gábor Marianne egyik monográfusa egy írásában, mini-esszébe fogott gondolatkísérletében a teraszon, a teraszról elmélkedik. A teraszról, amely – egyéb vonatkozásai mellett – köztes helyzetű: a külvilággal éppen úgy kapcsolatban áll, mint a belsővel, az otthonnal, a családdal. Így talán nem, vagy kevéssé meglepő, hogy a kiállítási anyag középponti helyén, a kiállítótérbe lépő látogató első tekintetére visszaköszönve éppen a Terasz című, festői értékeit tekintve talán nem különösebben jelentékeny Gábor Marianne alkotás jelenik meg.
Indokoltan. Mert talán valóságosan vagy inkább szimbolikusan: az ott megfogalmazódott gondolatok és látványok képi ellenjegyei születtek meg az életmű legfontosabb alkotásaiban, de a kevésbé lényegesekben is.
A két nagyobb kiállítótérben többségében olajjal farostra, falemezre készült munkák jelennek meg: nagy számban fej- és egész alakos portrék, illetve tájképek, ritkább az életkép jellegű munka (Kártyázók, 1985). A farostlemez, Gábor Marianne tipikus és változatos felülethordozója. Néhol a farost érdesebb, rusztikusabb felületét fordítja felénk, mint a Rózsaszín szoknyás önarckép (1959) című alkotáson, máskor a falemez eredeti színét és anyagszerűségét is a kép szerves alkotórészének tekinti, mint az erős benyomást keltő Szabó Imre levélhordárunk (1960) című munkán.
Az emeleti kiállítótér alkotásai többnyire paszpartuba foglalt kicsiny remeklések: toll- és ceruzarajzok, akvarellek, gyakran vegyes technikai kivitelezésben. Jobbára méretük okán kerülhettek egymás társaságába, hiszen portrék és tájképek, alkalmi impressziók egyaránt jelen vannak. (Hasonló jellegű művek minden bizonnyal számosan lappanganak a hagyatékban.) Ezen aprócska munkák pontosan jelzik Gábor Marianne munkamódszerét: a gesztusszerűen felrakott festékfoltokra minimális felülírások, tollvonások kerültek (vagy olykor éppen fordítva), amelyek figurákat éppen úgy előhívtak, mint téri helyzeteket.
Hasonló közvetlenségre és minimalizmusra a lenti termekben is láthatunk példákat. A kicsi hullámpapírra vetett, filozofikus kifutású Egyedül című munka két oldalán megjelenő figura vélhetőleg egy férfi s egy nő, „kalapjuk” erre látszik utalni. Köztük, középen, egy függőleges sávban valamiféle oszlop jelenik meg, miként az alakok teste is oszlopszerűen merev, amelyekhez keresetlen egyszerűséggel illeszkednek a tollal odavetett háromszögfejek. A képen ugyan ketten állnak, egyedül is ketten, együtt is egyedül.
Van e képekben valami nyugtalanító, idill helyett elégikus, amely a hétköznapokat, a mindennapokat is átjárja. Idill és elégia: Gábor Marianne festészete talán lehetett volna inkább az idill megszólaltatója, alkatához ez inkább illett volna: ha ezt egy jobb sors engedi, jóváhagyja, s ha az idill megélése kellő alapot nyújthatna bármikor is, ha felverhetné az alkotóakaratot, hogy képek szülője legyen.  
Idill helyett elégia, talán ebből is fakad valami nem nyilvánvaló képi elzárkózás: hogy az általa megéltet-tudottat a maga nyers valóságában mégsem mondta, mondhatta el. Finomít, disztingvál. Csak utal, jelez. Mivel olyasmi jelenik meg munkáin, amiről igazán jól csak a képíró tudhat, s mással kevéssé megosztható. Mert valódi témája, amelyet döntő élet- vagy létélménye nyomán képbe kívánhatott volna fogalmazni: nehezen kifejezhető. Mégis látunk ilyen irányú példákat. Alkotómódszere ilyenkor monologikus, belső beszéd, tekintet nélkül arra, hogy a mi a kép témája. A Széphárom földszinti, baloldali termében, egymás közelében ilyen munkák kaptak helyet: az Üldözöttek kisorozat darabjai. Képek a jobbára kimondhatatlanról, vagy a nehezen megszólaltathatóról. Az Üldözöttek III. című képen például különböző életkorú és nemű portréfejek állnak sorban egy széltében megnyújtott képen, hátterükben valamiféle tengertáj tűnik fel, minden fogódzó nélkül.
Akik egykor csak a jelennek éltek, hogy túléljenek, utóbb csak a múltban. Oda szorulnak. Mondjuk a teraszra. Hiszen a terasz az emlékezés helye. A terasz, ahonnan széttekint az ember, s ahol kezdetben talán leköti figyelmét az eléje táruló látvány, ám utóbb s tartósabban az veszi át ennek helyét, amit egy éppen sötétedésbe tartó vonat ablakában látunk: saját magunk, privát emlékezetünk. Gábor Marianne, az alkotó  mintha mindig csak a teraszon üldögélt volna. Kissé mindig rajta-kívüle annak, ami előtte-alatta zajlik – emlékeibe, emlékezetébe kötve.

Balázs Sándor

Legfrissebb bejegyzések