GÁBOR Marianne (1917-2014) kiállítása

Szegő György

Gábor Marienne kiállítása elé                                                            

Először a festőnőről szólnék. A 20. század első harmadában a nők megharcolták jogukat a művészi pályákra. Gábor Mariannak jó saját háttere is volt: anyai ágon Tyroler Józsefnek a Kossuth-bankó, az 1848-as kormánytabló, Petőfi- és Kossuth-portrék réz- és acélmetsző grafikusmestere a felmenője. Apja Gábor Ignác, aki nem csak költő, de az új verstannal foglalkozó irodalomtörténész is. Az asszimilált zsidó, polgári miliőben szülei a magyar kultúra részének tekintették magukat és Marianne festői indulását elfogadták.
     A Képzőművészeti Főiskolán Réti István és Szőnyi István lesznek a mesterei. 1938-ban a Szinyei Társaság két képét állítja ki, 1939-ben a visszacsatolás után Kassán a Nemzeti Kiállításon Nemes Marcell-díjat, 1941-ben Hatvany-díjat kap. 1941-1943 közt a Zebegényi művésztelepen dolgozik. 1942-ben a Nemzeti Szalonban van első önálló kiállítása. A másodikat 1944 januárjában Rózsa Miklós rendezi a rangos Tamás Galériában. Elképzelhetetlennek tűnt, ami ezután következik.
     Ebben az időben kevés eszközzel fest, a kifejezés tömörségére törekszik. Zebegényi tájképeiről, költő apjáról, Gábor Ignácról, Somlyó Györgyről, készült finom portréiról Mihályfi Ernő írja: „…van bátorsága a saját útján járni, sem a réginek, sem pedig az újnak kötöttségét nem érzi. (…) Szürke színeinek egyéni, bűvös lírája fiatal festőink között igen rangos helyet szerez Gábor Mariannak”. (A szürkékre még visszatérek, amint a sárgákra is.)
     A vészkorszakról: családja a zsidó vallással semmilyen kapcsolatot nem tartó értelmiségi közeg. Nincs zsidó veszélyérzetük. Gábor Marianne 1937-ben még Velencébe és Padovába utazik – ekkor érinti meg az a barátságos mediterrán közeg, ami témaként végigkíséri munkásságát, ám a holokauszt után – ha nem is témájában, de koloritjában – egyre inkább Szerb Antal Utas és holdvilágának sötétebb tónusa felé tolódik el műveinek színhangulata. Most, hogy a Nemzeti Galériában korábban letétbe tett képei és az otthoni munkák egybeláthatók, összképként szinte Mantegna földszínű, szürkébe hajló színárnyalatait vélem felfedezni az életműben. A reneszánsz hajnalán a Bellini-család festőinek mennyei színvilágához képest Mantegna – Giovanni Bellini sógora – filozofikus, szemlélődő látásmódja, evilági, föld-színhangulata forradalmi tettnek számított. Marianne a velencei Accadémián 20 évesen tanúja lehetett ennek a hirtelen új hangot hozó átalakulásnak (ugye akkor az albumok még fekete-fehérek voltak).
     Gábor Mariannak – ó kárhozat – a sorstalanság ad ihletet, hogy szürkéibe rejtse az 1944-45-ben átélt szörnyűségeket, anélkül, hogy ez témája volna. Szoktuk mondani arra, ami történt: feldolgozhatatlan. Talán öntudatlanul, de Gábor Mariannak festőként sikerült a kollektív traumából egy saját lírai expresszív képi világot teremtenie.
     Mert a Tamás Galériás jó évkezdet, majd a nyáron Rónai Mihály András költővel megkötött házassága után az 1944-es év már a pokol: a deportálás, a munkaszolgálat rettenetes éve. Augusztusban Szőnyi István „mentő szándékú” bátor levelet ad Marianne kezébe. Aki férjével együtt bujkálva túlélő lesz. De családjuk, barátaik, a békebeli múlt közösségeinek elvesztése életre szóló tragikus élménnyé lesz.
     A valóságban széttört teljes világ virtuális egységét portréi szimbolizálják: Füst Milán, Szép Ernő, Keleti Artúr, Vén Emil, Kassák Lajos, Lengyel Menyhért, Vas István, Herman Lipót, Fenyő László, Csók István arcképei – olajképek, pasztellek és rajzok. És a holtakról is egyre több, név nélküli arcot rajzol. Egyszerre gyászmunka ez, talán öngyógyító terápia.
     Képeinek szürke-fekete-barna-okker-narancs tónusai bensőséges hangulatúak. Roland Barthes szavaival – „a fotóban benne van a halál” – gondolatát is képzet-társíthatjuk. Van is fotós „áthallás” Gábor Marianne kompozícióiban, egy-egy csoportkép szélén álló figura „le van vágva”, nem eldöntött, hogy állókép vagy portré-e a beállítás. A művek ettől az ambivalenciától lesznek kissé amatőrfotó karakterűek, izgalmas feszültséget hordozóak. Ezzel a polgári attitűddel a háború után újra sikeres festő lesz, 1948-ig egymást követik a Tamás Galéria, a Művész Galéria (itt kétszer is) és a Fészekben rendezhet kiállításai. A fordulat éve után csaknem egy évtizeden át nem állíthat ki, „kispolgárinak” minősül, amit csinál. Megtalálja mégis festői témáit: a családi modellek közül a Berta néniről készült festmény szinte Rippl-Rónai Piacsek bácsijának kései kuzenje. De ilyen tradíciók folytatásának tűnik az új mozgalmárok világa által sulykolt típustól fényévnyi távolságra eső szépséget kereső önarcképei is. Marianne szép lány és szép asszony volt.
     Az 1956 után indult kulturális konszolidáció újra kiállítások és itáliai utazások sorát hozza – Csók Galéria (itt ötször), Dorottya utcai Kulturális Kapcsolatok Intézete, illetve Velence, Firenze, Róma, Palermo és Párizs következnek. Két önarcképét megvásárolja az Uffizi híres-neves firenzei portré-galériája. A 70-es években elnyeri a Firenzei Leonardo érmet és az Olasz Művészeti Akadémia aranyérmét.

A képek ikonográfiájáról. Az újra békésebb években – mint már említettem – nem festi a holokauszt borzalmait. De képeinek leggyakrabban csupán néhány – akár egy – határozott, de érzékeny ecsetvonással festett figurái mégis beszédesek. Sokszor rabbik képeibe tömöríti a zsidóság sorsát. De az itáliai apácák, a jogászok, a fiatal bóherek foltjai a haszid zsidók ősi kaftánját, vagy akár a Chevra temetési szentegylet hagyományos ruházatát idézik. A gyerekarcok merev szemei szinte halott arcok. A csoportképek jelzésszerű figuráinak magányossága a kiirtott, megritkított zsidó közösségekre emlékeztetnek. A kompozíciók figurái nem tartanak kapcsolatot egymással. Fontos a fenti analógia: a festett alakok függőleges festékpászmái feletti visszatérő vízszintesek – a gesztus egyénített festői motívumává lesz – gyakran a napernyők, esernyők és gondolák is a tradicionális keleti zsidó viselet fejfedői. A zsidó tragédia témája észrevétlenül mindent áthat. Ez az asszociációs kör – nézzenek körül – áttételesen így hordozza a vészkorszak neki kitörölhetetlen emlékét.
     Gábor Marianne kidolgozott egy festői jelbeszédet, amivel – direkt módon és utalással – élete traumáját idézheti meg. Mitologizáló folyamatot látok ebben, olyan elemet, amit ha nem is „értünk meg”, de általa megérezzük a transzcendens lényeget, a gyász élményt. Olyasmi festői gesztus ez, mint amit a Dibbuk – a zsidó reinkarnáció – népi motívuma jelent a zsidó mitológiában vagy, amit a keresztény szentek körüli kanonizált középkori ábrázolásmódok hordoznak.
     Remélem, nem bántok meg senkit, kimondom: véleményem szerint Gábor Mariannál a fekete zsidó fejfedők (és módosult kompozíciós változatai) egyenesen a mártírok glóriái – itáliai eredetű festői fenomének. Már az Üldözöttek (1987) egyértelmű főmű. Hogy azután férje halála után ez az áttételes lényeglátás – talán a privát magány folyamatával paralel – szókimondóbb tematikává változik.
     Halott gyermek siratása téma, – ezt többször is megfesti – rettenetet és gyötrelmet sugárzó ikonok. A mind szürkülőbb összhatásban egy-egy sárga motívum kontrasztja talán a sárgacsillag beégett emléke. Gábor Marianne olyan beszédes csendet teremt képein és képei köré, hogy az az égbekiáltó panasznál is erősebben hat. A szürkékben megszólalnak a sárgák.
     1994-ben – férje halála után nem sokkal – maga rendezett kiállítást a Kossuth Klubban. A kiállítás kistermébe egy sereg név nélküli „pillanatfelvételt” is kitett a festő. És hozzá egy vitrinbe: régi űrlapokat. Az „űr” előtag is beszédes. Az űrlapon a Főváros légoltalmi szervezetének egészségügyi szolgálata minden együttérzés nélkül arra utasítja a még élőket, hogy töltsék ki a blankettát, beleértve a „halál-oka” rubrikát is. Tintaceruzával hányszor írhatta be az „ügyeletes légóparancsnok”: a halál oka agyroncsolás? (értsd tarkón lövés). ’94-ben az űrlapok körül kis, gyakran fecnikre, kártyákra rajzolt portrék, barátok és megannyi névtelen mártír. Itt és most a Galéria mondén installációjában/kereteiben a kis képek is valóban az ikonosztáz részeivé válhatnak. Elismerés illeti a Jászi Galériát, hogy a Nemzeti Galéria-letétanyagának és a privát gyűjtemény újraegyesítésének pillanatát felismerték és így a fent leírt hatást S. Nagy Katalinnal együtt megteremthették.
     Végül befogadói megközelítésem: Az Edit című fiatal nőt ábrázoló lágyan meleg-tekintetű portré címében nincs családi név. Kurátorunk S. Nagy Katalin egy a Múlt és Jövőben megjelent írásában (Áldozatok és gyilkosok 1996/2) elemezte azt a kollektív traumát feldolgozó művészi áldozatvállalást, amikor alkotók úgy érzik, a nácik „nyom nélkülire” tervezett gaztettét művekkel, arcokkal ellensúlyozni kell. Pótmamám: Edit néven és Mariannal azonos időpontban született. Ő is túlélő volt, rá gondoltam a kép előtt.
     S. Nagy Katit egyik mesteremnek tekintem. Volt két fontos festőtanárom is: Masznyik Iván és Jakuba János, köszönet mindhármuknak. S. Nagy körében átéltem a lassú áttörést, amikor újra és újra feltette a kérdést (pl. a Múlt és Jövőben – 1996/1): van-e magyar zsidó képzőművészet? Kiprovokálta, de meg is válaszolta a kérdést Farkas István vagy Gábor Marianne művészetének kutatásaival, hiányt pótló publikációkkal.
Éppen most is átad nekünk valami szellemit, amihez szeretnék gratulálni – neki és a Jászi Galériának!
A kiállítást ünnepélyesen megnyitom.

Budapest/Széphárom. 2018. 06. 07.                              Szegő György